2. fejezet - Zombi

Sziasztok! Megvan a következő rész, remélem tetszeni fog :D! Mert ha nem, akkor... a címet fogom rátok uszítani! xD Jó olvasást! Kizzy

2. fejezet - Zombi

- Hé, hallod? Ébresztő! – paskolta meg valaki az arcomat. Próbáltam morogni, mocorogni, de nem éreztem még elég erősnek hozzá magamat.

- Biztos, hogy él még? – hallottam meg egy újabb hangot, egy nőit. Ezt szinte azonnal felismertem, Juli volt.

- Ne butáskodj! Persze, máskülönben hogyan tudna lélegezni? – Ez ugyanaz a hang volt, mint aki először szólt hozzám, Tamás. – Bár igaz, nem rég találtak egy ismeretlen lényt, amit még nem azonosítottak, de sokan azt állítják, hogy zombik voltak – mondta sejtelmesen és gonoszan. Fel tudtam volna már kelni, de érdekelt, hogy mi lesz ebből.

- Igazán? – kérdezte aggódva a titkárnő, aki – valószínűleg – a félelemtől a szája elé tette a kezét, mivel az tompábban hallatszott, mint egyébként.

- Hazudnék én valaha is, főként neked? – kérdezte ártatlanul. – Azt is beszélik, hogy egy darabig úgy néznek ki, mint akik már nem élnek, ami igaz is, mert utána felkelnek, és kimutatások alapján, az összes emberi végtagot megeszik, ha az útjukba kerül, vagy ha éhesek. Ha elfogynak, vagy egy hétig nem kapnak, akkor sem eszik meg a többi részét az embernek, mert szerintük nem finom, így hét nap után meghalnak.

Ezután nem hallottam mást, csak pár lépést, de azt tőlem távolodni. Úgy éreztem, hogy engem néznek, így elkezdtem jobban mocorogni, hogy felülhessek. Nos, ekkor nem hallottam mást… tulajdonképpen az után az éles sikoly után, amit Juli produkált, tényleg nem hallottam semmit.

Mikor elkezdtem felülni magamon éreztem egy kézfejet, miközben a karomnál fogva segít megtalálni az egyensúlyt. Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, mert a lámpa fel volt kapcsolva, én pedig nem akartam, hogy fájjon.

- Komolyan elhitte amit TE mondtál? – kérdeztem addig, amíg azon gondolkoztam, hogy felálljak-e, vagy még egy kicsit üljek a földön. Végül túlságosan koszosnak találtam, így összeszedtem magamat és felkeltem a padlóról.

- Persze, hogy elhitte – röhögte rázkódva, kezei a mellkasán voltak össze fonva.

- De… hogyhogy? – néztem leesett állal. Azt tudtam, hogy bizonyos kisugárzással mindent el lehet hitetni az emberekkel, de azt nem gondoltam volna, hogy neki van bármilyen meggyőző képessége is.

- Azért, mert hisz az ilyen baromságokban. Tudod a családjában többen is UFO keresők. De ebben az a legjobb, hogy most sikongatni fog, amint meglát téged – bökött felém. Közben egyre jobban fulladozott a nevetéstől.

- O…oké – mondtam elképedve, mellette azon gondolkodva, hogy ezután hogyan fogja őt bárki is komolyan venni?

- Na, de te jól vagy? – kérdezte –végre – normálisan, higgadtan Tamás.

- Igen, most már jobban vagyok – Ekkor ért el, hogy miért is sötétült el minden. Valószínűleg kiülhetett az arcomra, mert Tamás furcsán nézett rám.

- Mi is történt úgy különben? – méregetett.

- Kirúgtak! – ugráltam boldogan, nem is törődve azzal, hogy ez így furcsán hangzik.

- És? Ennek miért örülsz? Ez inkább rossz, nem gondolod? – Nem voltam benne biztos, de azt hiszem itt egy kicsit ingerültté változott.

- Jaj, nem, dehogyis, hiszen emiatt ki fogok menni Amerikába! Ott kaptam új állást! – mondtam, szinte már üvöltöttem boldogan.

- Gratulálok! – nyújtotta ki a kezét felém, amit elfogadtam és jó erősen vissza szorítottam.

Valahogy úgy éreztem, hogy abban a pillanatban mindenképpen meg kell nézzem újra sovány, de izmos testalkatát, furcsa színű haját, amelyet leginkább a barna és a szürke árnyalatai vettek a hatalmukba, de mégis, volt benne valami más, amire nem lehetett szavakat találni. Megfigyeltem még egyszer, részletesen hosszúkás arcát, amin egy szürke keretes, téglalap alakú szemüveg található. Nagyon fog hiányozni. Ekkor viszont megszólalt valaki a jobb oldalamról.

- Khm… - vonta magára a figyelmet a főnök. Eddig észre sem vettem, hogy ő is ott van, sőt arra sem figyeltem fel, hogy még mindig az ő irodájában vagyok. Remélem nem vette magára a ujjongásom, bár igaz, kit érdekel, hiszen megyek Amerikába! Megérte a középfokút letenni angolból! - Örülök, hogy boldog, de ideje lenne csomagolni, ugyanis a lefoglalt repülőjegyet két órán belül át kéne vennie, amin, - majd úgy is meglátja maga is, - a dátum azt mutatja, hogy egy hét múlva száll fel. Persze, kint szívesen várnak még magára, de az utazás költségét már nem állja az újság. Szóval, gratulálok, de most már menjen! – mondta, majd az ajtó felé mutatott.

- Értem, azonnal megyek. Köszönök mindent, igazán jók voltatok! – Búcsút intettem, majd elindultam futva az asztalom felé.

Hihetetlen, hogy ott kaptam állást, hogy ott fogok élni, dolgozni! Eszméletlen. De csak egy hetem van, az alatt vajon mindent meg fogok tudni csinálni? Áh, de kit érdekel? Majd megoldom őket, ha meg nem, akkor saját maga fogja megtenni. Mit fognak szólni anyáék? Ki fognak borulni? Bár valószínűbb, hogy velem fognak örülni… vagy nem? Dehogynem! Hiszen ez az a mérföldkő, amiről mindig is álmodtam és nekik is sokat áradoztam róla. Igen, végre teljesült! Hu-hú!

Kaptam egy dobozt az egyik fotósunktól, aki szintén gratulált. Az érdekes csak az volt, hogy én nem mondtam neki, de akkor, honnan tudta meg? Ó, persze… Tamás olyan, mint a Barátok Köztből Magdi anyus… Oké, ne legyünk kegyesek, még rosszabb, mint az egész Mátyás király tér!

Nem sok mindent kellett összepakolnom, csak azokat a dolgokat, amiket még én vittem oda. Tollak, tűzőgépek, egy-két nagyon kicsi növény és néhány fénykép a családról és azokról a helyekről, ahova el akarok jutni – vagyis a legtöbbre már csak akartam, - azért, hogy ne érezzem úgy magamat, mintha börtönbe zártak volna. Természetesen ezeken kívül volt még egy nagyon fontos dolog, amit soha nem hagynék ott, és nem adnék oda senkinek. Egy régi, de nekem mindennél kedvesebb plüssmackó. Még gyerekként kaptam. Maga a medve fehér és rajta van egy póló, amire rányomtatta még anya az egyik családi fotónkat. Ő mégis csak jobb, mint egy képkeret, nem igaz?

Már a pakolás végén jártam, mikor hallottam, hogy valaki hívta a liftet, ami ideért. Gyorsan még a dobozba tettem azt, ami éppen a kezemben volt, egy kék, kis jegyzetfüzetet és azt a fatáblát, amire a fontos telefonszámokat szurkáltam fel. Mivel nem volt nagy, így kényelmesen elfért benne. A liftbe magába záródása előtt beértem. Örültem magamnak, hogy nem csíptem be semmimet és nem kellett minimum még öt percet várnom arra, hogy nekem is megérkezzen ez a bádogszállító, ebben a kemény három emeletes épületben. Nem figyeltem, hogy kik vannak körülöttem, nagyon nem is izgatott, hiszen már csak egy órám és negyvenöt percem maradt átvenni a jegyeket! Végül akaratom ellenére jöttem rá, hogy ki tartózkodik a liftben…

- Á! Tűnj el innen, nem hallod! Engem ugyan nem falsz fel! Még is mit képzelsz? Hogy csak úgy harc nélkül megadom magamat, ugye? – Juli hátrébb lépett, de kezeivel csapkodni kezdte a karomat, jobban mondva legtöbbször csak legyezte, mivel elérni nagyon nem mert.

- Elnézést? Minden rendben van? – kérdezte az egyik szerkesztő, miközben próbálta valahogy erőszak nélkül elérni, hogy ne kavarja a szelet a kezeivel.

- Nem! Semmi sincs rendben! Viv átalakult egy zombivá és ezt maguk észre sem veszik! Nézzék meg, most sápadtabb, mint máskor, és furcsán is viselkedik! – Ez volt az a pont, ahol már nem bírta tovább és sírni kezdett, miközben a szerkesztő urat, aki olyan idős is lehetett volna, mint Juli apja, maga elé húzta. Húszévesen szerintem nem kéne ilyenek miatt a karrierjét derékba törnie… - És ezt nem csak kitaláltam, ezt Tamás is megerősítheti! Ő mondta nekem!

- Tamás? Mármint melyik? – kérdezte egy harminc éves, barna hajú nő. – Az, aki a katasztrófákról ír? Vagy az, aki a világítást intézi a fotósoknál?

- Az első, a munkatársam! – üvöltötte a titkárnő, és közben előhalászta a rózsaszín ruhája alá esett kereszt nyakláncot és felém mutatta. Erre már nem tudtam semmilyen fejet vágni, mert a vicces, a ledöbbent még ment volna, de… volt valami, amit pedig nem lehet sehogy ábrázolni és leírni sem…

- Szóval az a hülyegyerek? Komolyan veszi annak az embernek minden szavát? Szerelmes belé? – kérdezte kissé gúnyosan.

- Nem, de tény, hogy az ember által ismert életformákon kívül is vannak még mások! – Szerencsére abbahagyta a legyezésem, és inkább a nő felé fordult. Elkezdett vele vitatkozni.

Nem kellett tovább hallgassam, ugyanis megérkeztünk a földszintre és én egyenes neki indultam a főbejáratnak. Mivel még bőven munkaidő volt, nem torlaszolta el senki, nem mentem bele senkibe, így minden épségben benne maradt a dobozban. Megkerestem a Chevy-met, majd a Feri-hegyi repülőtér felé vettem az irányt. Megnéztem az órát, ami tizenegyet mutatott, tehát van még másfél órám… Éljen! Megyek Amerikába!

Adam Lambert szemszöge

Éppen hajnali két óra volt. Ezt onnan tudom, hogy az arcomat majd hogy nem belenyomták, mert eléggé elvadult a buli. Nem sajnáltam, örültem, hogy mind jól szórakozunk. Igaz, valószínűleg ki leszünk ütve egész nap, sőt, nem mindenre fogunk emlékezni, de kit érdekel? Régen lazítottunk ilyen jól! Nekem csak az volt a gondom, hogy kezdett kimenni belőlem az alkohol, így éreztem azt, amit egész éjszaka próbáltam elkerülni… a fejfájást. Francba! És már sör sincs! Ez komolyan azt jelentené, hogy vége a bulinak? Ó, ne már! Isaac úgyis hozott fel egy csomó macát, akik engem úgy sem szórakoztatnak, úgyhogy le kéne az egyiket küldeni az éjjel-nappaliba, hozzanak még piát. Az összeset végig kérdeztem, egy szőke, nagyon nagy szilikon mellűt már majdnem rávettem, de ekkor közbeszólt kedves dobosom.

- Te, figyelj, mit csinálsz? – kérdezte, miközben egy félig üres sörös üveggel bökdöste meg a hátamat.

- Megpróbálom rászedni valamelyik lányt, hogy hozzon még valami alkoholos italt – válaszoltam nyugodtan.

- Miért, a hűtőben nincs már?

- Ha lenne, akkor most szerinted kérném őket? – válaszoltam kérdéssel.

- Jól van, na! De akkor se őket ugráltasd, ha kell menj el magad! – szólt rám.

- Mert? Úgysem vennéd észre ha eltűnne az egyik, és ki tudja, lehet, hogy megmentem attól, hogy felgyulladjon a szilikon melle az egyiknek, mint például ennek a kis…csajnak is. – Tartottam egy kis szünetet, mert nem akartam az igazi véleményemet kimondani róla.

- Te hülye vagy… a szilikon nem gyullad ki!

- Akkor az a durván meghosszabbított haja! Bánom is én, csak menjen már!

- De nem fog! – tagolta a szavakat. Sóhajtottam egyet, mintegy jelezve, hogy rendben, nem vitatkozom.

- Akkor én haza mentem.

- Rendben, helló! – köszönt el haveriasan, majd visszament azzal a tíz lánnyal táncolni, akiket ő vitt fel magához.

Meglepetésemre az ajtóban nem egyedül álltam, hanem Tommy is ott volt. Ő is indult haza, amit én csak remélni tudtam, hogy nem miattam teszi. Lementünk a földszintre a lépcsőkön, ugyanis nem volt más lehetőségünk. Sajnos… Egyáltalán nem volt kedvem ilyen fölösleges mozdulatokat tenni, és mégis rákényszerítettek. Ez nem fair! Az utcán a taxira várva beszélgetni kezdtem Tommy-val.

- Figyelj, ugye nem miattam jöttél el a buliról? – kérdeztem kissé tartva attól, hogy én szúrtam el a napját.

- Nem, már előtted is elakartam menni, csak gondoltam, ha már te is jössz, akkor megvárlak – mondta, miközben az utat kémlelte fényszórók után.

- Értem. De biztos?

- Persze, de miért érdekel ez ennyire? – kérdezte felém fordulva és kissé furcsállva.

- Mert. Nem tudom. – Igazából csak aggódtam, hogy ezt is munkának tekinti. Épp elég, hogy folyton lekapom a színpadon, nem akarom, hogy úgy tekintse, mindenhol mellettem kell állnia.

- Rendben – rándította meg a vállát, ezzel lezárva az ügyet. Érdekes volt, hogy egyáltalán nem tűnt részegnek, pedig ha valaki, ő biztosan nem bírta az alkoholt.

Mindegy, nem foglalkoztam vele. Végül is, az ő dolga, nem az enyém… Ó, basszus, akkor is érdekel, és ha már úgy is olyanok vagyunk, mint a testvérek, nem teljesen más a helyzet?

- Amúgy, hogyhogy nem vagy még kiütve? – kérdeztem, mintegy félvállról.

- Tessék? – fordult felém.

- Hogyhogy nem vagy kiütve? – ismételtem meg kicsit hangosabban.

- Nem voltak ezek olyan erősek, melletted, amikor sokszor van valami parti, megtanultam bírni őket – mosolygott felém, majd alaposabban megnézte az újabb távoli fényszórókat. Mivel hamar elvette a szemét róla, úgy tűnt, hogy még mindig nem érkezett meg.

- Értem – motyogtam, majd én is az útra pillantottam az övét követve.

- Na, és? – kérdezte. – Van valami holnap? Vagyis inkább már ma? – tette hozzá kicsit elgondolkodva.

- Mi lenne? Csak a szokásos, de nektek egyik helyen sem kell ott lennetek – mondtam, talán kissé nagyképűen.

- Nem kell menőzni – röhögte el magát. – Végül is, nem engem fognak szétszedni a múltkori színpadi jelenet miatt.

- Még! – vágtam rá. – Csak még! Teszek róla, hogy megtaláljanak! – nevettem vele én is.

Mondjuk nem is igazán értem, hogy mit vannak az emberek úgy kiakadva néhány egyszerű kis mozdulattól. Most pedig még nem is szokványos volt, hanem egy testvéri ölelés. Komolyan mondom, Kris is durvábban kapott le hátulról, mint én Tommy-t… Részvétem az emberek felfogó képességének.

Pár perc múlva már az autóban ültem, Tommy jobb oldalán. Az ablakon kifelé kémleltem a tájat, miközben arra gondoltam, hogy… lényegében semmire nem gondoltam. Vártam, hogy megálljunk, hogy tudjam, lefeküdhetek. Kifárasztott a nap, a buli, a holnapi napra való felkészülés, egyszerűen minden. Nem is értem, hogyan bírtam ideáig. Aztán persze volt egy olyan dolog, amit gondolkodás és keserves próbálkozás nélkül is észben tartottam. Az az iszonyatos fejfájás! Nem volt olyan ideg a fejemben, ami nem lüktetett volna. Azt tudnám, hogy mi a franctól? Mi volt azokban a piákban? Miért nem lehetett az egyikben fejfájás elleni gyógyszer?! Ó, bár megint Hollandiában lehetnénk, ott még füvet is tehettünk volna beléjük… Mondjuk, akkor nem is lett volna ilyen unalmas ez a parti! Ettől mosoly keletkezett az arcomon, sőt, egy kissé fel is röhögtem. Ezt elképzelni is nehéz, de amennyit lehet, azon fulladozni kell! Az eddigi hülyeségek alapján meg főként!

De a francba is, muszáj foglalkozzak az interjúimmal! Szerencse, hogy az egyik riportert le tudtam arról a szadizmusáról beszéljem, hogy reggel, sőt! Inkább hajnali hatkor nekem beállítson és minden eddigi munkámról beszéljünk. Én akkor még nem vagyok ébren, ezt vele is letisztáztam.

Már majdnem elértünk a lakásomhoz, amikor a taxi mögött kék és piros fények gyúltak fel.

Vivien szemszöge

Nagyon izgatott voltam, alig bírtam magammal. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban sikeresen előre tudnék jutni, de nem akartam tolakodni, előttem már úgy is csak egyetlen egy öregasszony állt. Emellett nem álltam időszűkében sem, több mint fél órám volt még. Közben végig figyeltem mindent a repülőtéren. Fejbe véstem a szürke falakat, a ragyogó ablakokat, amelyen a napfény kedve szerint járhatott át. Mindent megjegyeztem, még azokat a kis növényeket is, amelyek elvoltak dugva egy-egy sarokban. Nem nagyon tudtam, hogy minek, de jól esett nézni őket, és legalább nem fogok eltévedni, mikor újra megjelenek. Az előttem álló emberek többségét is megfigyeltem. Volt egy nagyon magas férfi, eléggé kilógott a sorból, legalább egy fejjel, de izomzatból sem volt rajta kevés, ami miatt nem is nagyon csodálkoztam, mikor egy-két cicanadrágban járó lány elhűlve nézte őt, amikor pedig rájuk mosolygott meg majdhogynem elájultak. Igazából vicces volt az elején, viszont a végére kezdtem úgy érezni magamat, mintha egy idegen bolygón lennék.

De nem csak ő volt az egyetlen olyan, aki megmaradt bennem. Miután megérkeztem a mellettem álló sorban volt egy fekete hajú lány. Körülbelül velem egy idős lehetett, de nem nézett ki annyinak, maximum tizennyolcnak. Egy ideig semmit nem csinált, végig a körmeit nézegette és felszisszent, ha kissé úgy érezte, hogy az egyik ráragasztott körömdísz megmozdult. Aztán jött a hidegzuhany. Megcsörgött a mobilja, amim jó hangosan elkezdett énekelni SP. Ez még nem is zavart volna, sőt egy ideig nem is figyeltem fel, hogy mit beszél, csak aztán a vonal túlsó felén felbosszantotta valaki, így mindenki halhatta kedves kis hangját, ami rosszabb volt, mintha egy macskát nyúztak volna. Az emberek nem szóltak neki, igaz, hogy próbálták halkítani, de senkinek sem sikerült. A mögöttem álló huszonéves nő kínjában beszélgetni kezdett velem, ami ellen nekem sem volt semmi kifogásom, nyugodtan! Annyival kevesebbet hallunk. Ez így ment legalább fél óráig. Közben kitudódott, hogy ez a finom hölgy faluról jött, hogy van pár testvére, név szerint: Józsi, Laci, Zsótika, Katinka, Irén, meg még mondott pár embert, de nekik inkább jelzők voltak azok, mint sem rendes. Szóval, mint már említettem ez a nagyon finom nőről megtudhattuk továbbá, hogy mi volt a foglalkozása – furcsa mód nem igazán fázott meg életében, pedig kemény kinti melója volt! -, és azóta, hogyan palizott be egy pasit, aki dúsgazdag és az egyik Hilton szállodát vezeti. Ezután szerencsére megkapta a jegyeit, amivel boldogan ment el végre vissza a bejárathoz. Ez körülbelül öt percébe telt, de még így is tisztán hallottuk. Az a nő, akivel beszélgettem megkönnyebbülten megköszönte, hogy segítettem neki átvészelni ezt az időt. Én is boldogan megmondtam, hogy nekem is jól esett.

Utánuk nem volt több érdekes ember, csak látszatra volt néhány, de ők nem csináltak semmi kivetnivalót. Az előttem álló öreghölgynek kellett néha szólni, hogy a sor előrébb ment, de vele sem volt semmi különös. Még őt néztem meg jobban, mert mást nem igazán láttam. Pont azt figyeltem, hogy mennyire hazai mama. Látszik, hogy világéletében sokat dolgozott, hogy jó pár gyereket felnevelt, emellett pedig élte a saját életét is. Rajta volt a magyar kendő, gondosan átkötve a fején, amiből alig látszódott ki a haja és az arca. Kissé görbe hátú volt, egy bottal járt. Aztán eljutott a tudatomig. Mint egy villámcsapás úgy csapott belém. Ez az öreg néni éppen tíz perce kéri a jegyét, amiből alig ért valamit, hogy mit kell mondania, mit kell kitöltenie. Ez nem lenne akkora gond, csakhogy nekem öt percem maradt, hogy ingyen tudjam igényelni a jegyemet! Már csak négy!

1. fejezet - Álom, valóság, minden

Sziasztok! Először is mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket! Meghoztam az első fejezetet, vagyis Viv ajándékénak első részletét :D. Remélem mindenkinek tetszeni fog! :D Jó olvasást! Kizzy

Első fejezet

Álom, valóság, minden

Hajnalban ébredtem, egy meg nem szűnő szuszogásra. Amikor már úgy éreztem, hogy nem ragad vissza az ágy, felnéztem, hogy megpillantsam a zaj forrását. Egy pasi volt. A felsőteste kilátszott a takaró alól, ami meztelen volt. Elég szexi, nem csodálkoztam, hogy tegnap vele jöttem. Pedig tényleg ritka jó volt a felhozatal, de valahogy csak benne láttam elég nagy érettséget ahhoz, hogy megérdemeljen. Végül is, jól döntöttem. Egy igazi úriember volt, taxit hívott, ahol ő nyitotta ki az ajtót nekem, majd ő is segített ki. Végül egy rettentően finom, édes bort, nevén szólva Tokajit ittunk meg. Valószínűleg nem két fillérért vette, de ezzel nekem még inkább hízelgett, ami nagyon tetszett.

Még egy kicsit csodáltam az izmos felsőtestét, néztem ahogyan szuszog, közben hálát adtam az égnek, hogy nem horkol, majd körbenéztem. Semerre sem láttam órát, így kikeltem az ágyból. Amennyire emlékeztem, nem lépkedhettem túl nagyokat, mert a szépen helyén lévő székeket kissé elmozdítottuk, felborítottuk. Nehezen kibukdácsoltam a konyhában, ahol bátran felkapcsolhattam a villanyt, ott már nem világított be a hálószobába. Egy faliórát találtam a bejárattal szemben, ami egy órát mutatott. Nem bántam, hogy megébredtem, mert így legalább volt időm átgondolni, hogy mit is írjak neki. Megkerestem a táskámat az előszobában, ahol még volt egy kis gyér fény a konyhából áradva. Magamhoz vettem, majd a reggeliző asztalon kivettem belőle a kis sárga céduláimat, majd egy kis kék tollat mellé. A tetejét leszedtem, ezután az asztalon kopogtattam kicsit. Végül a sablon szövegnél maradtam, nem akartam túl bonyolítani, csak hamar letudni, így rákanyarintottam: „Köszi mindent, jó volt. Puszi”.

Miután leírtam kissé ültem, csak úgy, magamban. Azon gondolkodtam, hogy még mennyi ideig folytathatom ezt az életben. Mikor fognak az pasik fellázadni az ellen, hogy velem nem érdemes kikezdeni. Bár igaz, legtöbben inkább hálásak, hogy nem nekik kellett ott hagyni. Emlékszem, hogy volt egyszer egy pasi, aki hamarább kelt fel, mint én, és elkezdett felébreszteni, hogy mennem kéne, mert neki csak ennyi volt. Én meg a szemébe röhögtem, miközben próbáltam nem leejteni magamról a takarót, hogy komolyan gondolta-e, hogy nekem többről van szó, mikor az első alkalomkor lefeküdtem vele? Akkor csak bárgyún elmosolyodott, majd még beszélgettünk egy kicsit. Vicces volt, főként, hogy megegyeztünk, miután elmegyek, mind ketten kitöröljük a másik számát. Az ajtóban egymás előtt tettük meg ezt. Nevetséges volt, de nem zavart. Kellemes emlék lett belőle. De, ez sem feledteti el velem, hogy huszonegy évesen a komoly kapcsolatomat egy kezemen, míg az egy éjszakázásokhoz a lábaim is kevesek lettek volna. Persze, mit várhattam egy olyan kis várostól, mint Tatabánya? Mindig is tudtam, hogy itt sehol nem lehet normális embert sem találni, nem hogy egy érett, jó, elszánt férfit, aki nekem is bejön.

Miután elhelyeztem a kis posztot a párnáján, gyorsan felöltöztem. Szerencsére nem ébredt fel, pedig igazán úgy nézett ki, mint akit hajszálnyi választ el a valóságtól. Halkan mentem ki az éjszakába, majd felhívtam az egyetlen egy taxis céget, akik még ilyen későn is képesek kiküldeni egy-egy emberüket. Eléggé szadisták, de hát, ezt is kell valakinek és nekem meg jól jött. Hamar kijöttek, így korán hazajutottam, az én saját kis garzonlakásomba. Fél kettőkor már az ágyamban voltam, s ott vártam, hogy jöjjön álom a szememre.

Később gyönyörű napra ébredtem, akkor már reggel. Valahogy, az ébresztő előtt sikerült felkelnem, csak a napsugarakra, meg a beszűrődő madárcsicsergésekre. Ez általában inkább zavart, de most tetszett. Úgy éreztem magamat, mintha legalább tíz órát aludtam volna, pedig jó, ha csak hajnali kettőkor sikerült elálmosodjak. Most még a szobám színei is élénkebbek voltak. Sokkal gyönyörűbb volt a világos fapadló, amin meg-megcsillant a szemközti padlótól plafonig ablakon keresztül beengedett napfény. Szebben csillogott a nagy tükör, mely mellett egy fa íróasztal, egy tört fehér, forgó fotel és egy kicsit távolabbra egy könyves szekrény foglalt helyet. Megnéztem az ágyat mindkét oldalról szegélyező világos fa éjjeli polcokat, hogy melyiken hagytam a fekete, bőr noteszomat. Kissé meglepődtem, mikor pont ott találtam, amelyik oldalon feküdtem. Rendszerint az éjszaka alatt teljesen ellentétes irányban kelek fel. Elmosolyodtam és boldogan gondoltam arra, hogy igen, ez már csak egy ilyen nap lesz! Gyorsan elvettem onnan, majd átnéztem. Nem volt semmi fontosabb, sőt, a legelső interjú is csak délután egy órakor várt rám. Furcsa, úgy emlékeztem, hogy egy órán belül lesz az első… De így legalább van időm elmenni vásárolni. Már úgy is kellett egy-két új ruha, végre megvehetem őket. Ha szerencsém van, akkor megint az a nyáladzós fiú fog a kasszánál lenni, akkor pedig megint kedvezményesen vásárolok. Gyorsan felöltöztem. Az idő, a kedvem, egyszóval minden kedvezett a jó öltözék kiválasztásához. Bár először még vacilláltam egy hosszú, szolid fehér dressz és egy combközépig érő, vörös között, amiből végül az utóbbit választottam, egy hozzá illő kalappal együtt. Boldogan indultam neki az útnak, mindenki rám mosolygott míg mentem a kedvenc ruhaboltomba. Bölcs döntés volt a kalap, ugyanis anélkül semmit nem láttam volna. Így is fel kellett vegyem a napszemüvegemet, ha nem akartam orra bukni. Épségben megérkeztem a célhelyre. Semmi nem zavarta volna meg a boldogságom, kivétel a közelben lévő építkezés, de azok sem voltak elég hangosak ahhoz, hogy rosszul érezzem magamat. Amint beléptem az üzlet ajtaján, máris elém került az a fiú, aki azt hiszi, hogy bejöhet nekem. Nem igazán értettem, hogy miért éppen engem nézett ki magának, de igazán hízelgő volt. Sajnos nekem nem igazán a vörös hajú, szeplős, szemüveges fiúk voltak a típusaim. Egyáltalán nem. Általában a többség nem éppen a társadalom csúcsán szerepeltek. Persze akadtak kivételek, de a legtöbbnek egy kevés önbizalma sem akadt. Mint ahogy ennek a srácnak sem, ő ehelyett próbált minél kedvesebb lenni velem és amikor csak tudott megengedte, hogy az összes akciót beváltsam. Igazából mindig volt ennek a márkának valamilyen kuponos lehetősége, de legtöbbször otthon hagytam, ha egyáltalán észrevettem őket a divatújságokban. Így neki nem volt más választása, mint azt felhasználni, amit a pulton hagytak neki, mintegy figyelem felkeltésként a vevőknek, hogy „Hahó, ilyen is van ám, és igen csak megszívtátok, hogy nem vettétek még észre!”.

- Szia, John! – köszöntem kedvesen. Rögtön felcsillant a szemében a remény fénye. Az enyémben is, de csak azért, hogy ne kezdjen rá megint az elcsépelt csajozós dumájára, amire én már százszor elmondtam, hogy nem igazán vagyunk egy súlycsoportban.

- Üdv! – közeledett felém vidáman. Már kezdtem magamban sóhajtozni, hogy nem fogom megúszni, és, ha megint elküldöm, akkor következő alkalomkor veszi nekem a csokoládét, meg a csokrot. – Segíthetek valamiben?

- Öhm… Persze – válaszoltam meglepetten, de nem is bántam, amint észrevettem, hogy több új kollekció is érkezett. - Az összes ruhából a méretemben el tudnád intézni? – kérdeztem mosolyogva.

- Rögtön! – Alighogy kimondta, már száguldott is feléjük. Az én piros, lekerített magas sarkúmban igencsak nehéz lett volna ezt megtenni.

A próbafülkében semmi gond nem akadt, sőt, kivételesen a legnagyobbat kaptam meg, így még a ruhák is elfértek és én is le tudtam ülni. Kényelmesen mindet felpróbáltam, volt amelyiket alig tudtam levenni, olyan csodásan állt, emellett pedig nagyon jó volt az anyaga és még a szabása, a mintája is nagyon tetszett. Egyszerűen tökéletes volt. Hamarosan végeztem, majd mentem megvenni a kiválasztottakat. Néha a mellettünk lévő fúrógép túl hangos volt, így nem mindig hallottuk egymást Johnnal. Még vetett rám pár reménykedő, szerelmes pillantást, de megpróbáltam inkább csak a csomagjaimra koncentrálni.

Mikor kiléptem, rögtön, még a napsütés előtt fel kellett vennem a napszemüvegemet. Pedig nem akartam, de az építkezés hatalmas port kavart, könnyezett a szemem. Egyre hangosabb volt a zörej, már a fejem is megfájdult. Hirtelen minden elhomályosodott, majd…

… felébredtem a szobámban. Nehezen, fáradtan, gyűrötten néztem körbe. Hirtelen nem értettem, hogyan kerültem haza, végül ráeszméltem. Álmodtam. Aztán figyeltem fel csak arra, hogy még mindig hallom a „fúrógépet”, ugyanis az ébresztőórám volt, ami valamiért nem azzal keltett, megint, mint amire beállítottam. Kitapogattam a kikapcsoló gombját, majd gyorsan megnyomtam. Közben felfigyeltem egy különös illatra, amire csak egy helyről emlékeztem, annak a pasinak a testéről, akitől a hajnalban jöttem el, így őt nem álmodhattam. Főként, hogy ez az… illat eléggé olcsó szagú volt, már csak a bűzt véve. De azért ez az egy dolog vigasztalt a fáradságomban, legalább a tegnap esti jó móka megvolt. Nem volt kedvem a munkához, de muszáj volt megnéznem, mik az aznapi feladataim. Durcásan vettem észre, hogy már eleve késésben vagyok, így kicsit káromkodva és kapkodva készülődtem el. Meg sem néztem, hogy mit vettem fel pontosan, igazából csak azt láttam, hogy valami újabb féle, ami eléggé szép volt. Sajnos, amint kiléptem, rögtön megbántam, mert az időjárás napsütés helyett, csak komor fellegekből állt. Útközben bevertem a lábamat és a fejemet is, de ezek egyáltalán nem zavartak ahhoz képest, hogy mit fogok kapni a főnökömtől, ha ezt az interjút elszúrom.

Mikor már, mint egy őrült mentem az autómmal a kijelölt budapesti kávézó felé, megszólalt a telefonom. A kijelzőn munkatársnőm, a szerkesztőség titkárnőjének neve villogott, Julié. Izgatottan vettem fel, azt hittem, már elment az én emberem. Fel tudtam venni, minden rendőri következmény nélkül, mivel sikerült elkapnom talán a város legnagyobb dugóját. Így jár az, aki nem ott él, és nem tudja a rövidített utakat? Ez nem volt túl jó hír, de akkor talán az a műsorvezető is elkaphatta ezt, így ki tudja? Lehet, hogy én érek oda előbb.

- Szia, mondd gyorsan! – szóltam bele, talán kissé hangosabban is, mint kellett volna.

- Szia! Ott vagy már az interjún? – kérdezte nyugodtan, azon a vékony, szinte már cincogós hangján.

- Nem miért? – egyre jobban pörögtem, nem bírtam kivárni, mit akarhat, lehet, hogy mégiscsak elkéstem?

- Akkor már nem is kell. A főnök hívat, úgyhogy gyere, vagy különben… Tudod, itt megint abbahagyta a mondatot – érezni lehetett a gúnyt a hangjában, afelé, hogy mennyire unja már az egészet, amit a főszerkesztő csinál. Mit ne mondjak, meg tudom érteni, folyton ugyanazokat a vicceket, a hasonló monológokat hallgatni… Nem éppen kellemes.

- De hogy érted? Miért hívat? – nagyon ideges lettem. Nem, nem akarhat kirúgni, nem rúghat ki! Különben nagyon nagyot bukna, nélkülem sok minden nem jött volna létre, amik viszont nagyon is fontosak!

- Nem tudom… - Nem tetszett a válasz, megpróbáltam jobb belátásra bírni.

- Mi az, hogy nem tudod? Te vagy a közvetlen embere, neked már mindent ki kellett volna rajta ismerned! Vagy annyit azért meg tudsz mondani, hogy ki akar-e rúgni, vagy sem?

- Bocs, mennem kell, szia! Legyél ott időben! – mondta, mint aki meg sem hallotta volna az előző kis beszédemet.

- Hé… Hallod! Ne tedd le! – Ezt már nem hallhatta, ekkorra már rég csak az ismétlődő pittyegés maradt nekem. – Francba! – Ahogy kimondtam, azzal a lendülettel dobtam a mellettem lévő ülésre a mobilomat.

Nem akartam elhinni, hogy képes ezt megtenni velem, én vagyok a legjobb embere! Ha megteszi, akkor… nem is tudom, hogy mihez kezdenék. Mondjuk, vannak olyan jó képességeim, hogy könnyedén elhelyezkedhessek máshol, például a Cosmopolitennél, de akkor sem megy ilyen könnyen, főleg ha még csak ajánló levelet sem fog adni. Amikor megérkeztem, a parkolás nehezen ment, szinte a tudatalattim jelzése volt ez, hogy ne akarjak bemenni. De ha nem mennék be, és most is azt tervezi, hogy kirúg, akkor teljesen mindegy, hogy munka kerülés miatt, vagy teljesen más miatt, nem de?

Mikor sikerült kiszállnom, remegtem. Azt hittem, hogy a slusszkulccsal felhorzsolom a piros festéket, de szerencsére épen megúszta a kis Chevym. Végül elértem az irodát, amely pont a Glamour felirat fölött található és az én íróasztalommal szemben. Sóhajtottam egy mélyet, majd bekopogtam. Egy mély férfi hang szólalt meg, hogy bemehetek. Beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam, ezt még egyszer megismételtem, majd a fejemben a mentő szövegemmel együtt mentem át az ajtó túlsó végére. Először a fekete foteleket láttam meg, amelyek a szoba nagy részét foglalták el. Volt az íróasztal előtt, sőt az ajtó két oldalán is, ugyanolyan stílusúakat lehetett látni. Utána láttam meg a sötét íróasztalt, amely mögött ült az a férfi, aki jelen pillanatban az életemet készült tönkretenni. A főnök arca nem volt túl biztató, amiatt még inkább pánikolni kezdtem és hirtelen hiányozni kezdett az, hogy csak egyszerűen egy iskolai dolgozat miatt aggódjak. Azt még valamikor ki tudtam javítani, de… lényegében nincs, olyan, hogy hihetetlen vagy lehetetlen, de nem minden egyszerű, mint ahogy egy új munkahelyet keresni sem az.

Megvizsgáltam a férfit. Hihetetlen, hogy még nem halt bele a sok zsíros gyorskajába. Nagyobb volt maga az egész ember, mint a fotel az asztalával együtt. Az egész pasi izzadt volt, az inge átlátszódott a sok… testnedvtől. Hirtelen, nem is tudom miért, nem zavart volna, hogyha örökre el kellett volna hagynom azt az embert. Tényleg… nem értem…

- Szóval – törte meg a csendet. Ettől az erőfeszítéstől is a zsíros haja fellibbent. Igen, örömmel elmentem volna abban a pillanatban. Sajnáltam, újfent a titkárnőjét. Ezzel az emberrel szembesülni minden nap? Minden órában? Már rég felmondtam volna, vagy hozzá vágtam volna egy tisztálkodó szettet. – Hallotta már, hogy hamarosan leépítések veszik a kezdetét?

- Nem – Alig bírtam ki nevetés nélkül. Megpróbált kikászálódni a fotelból, de nem sikerült neki, így feladta. Ebbe a kis mozdulatba is a széke megreccsent, és ahogy hallottam a padló is, egyaránt. Ebben a pillanatban túl jó szórakozás volt ez ahhoz, hogy aggódjak, pedig tudom, hogy egy kissé komolyabb a helyzet, mint sem ilyen viselkedés. De nem tehettem róla… Ez az ember eléggé tönkre vágta magát ahhoz, hogy mindenki ki röhögje őt. Fogadni mernék, hogyha kinéznék Tamás megint fetrengene, de ezt inkább nem kockáztatom meg.

- Az egyik nagyobb központja a Glamournak csődbe ment, ami természetesen kihat az egész vállalkozásra. Így mindenhol elbocsátások, fizetéscsökkentések és bezárások várhatók. Főként az olyan kis helyeken, mint itt, Magyarország. Gondolj csak bele, most mindenkit egyenként kell magamhoz behívjak azért, hogy elmondjam nekik, mehetnek az utcára. – Az arcán gúnyos mosoly jelent meg. Nagyot nyeltem, hiába akartam miatta itt hagyni mindent, mégis csak, nekem ez az életem, és nem más. Ebben vagyok jó! Újra elöntött a félelem, amitől szédelegni kezdtem. Ha így halad ez tovább, biztos, hogy rosszul leszek.

- Vagyis? Ez, hogyan hat ki rám? – kérdeztem, de csak halkan. Nem akartam, hogy meghallhassa a hangomban a kétségbeesést.

- Nos, mint mondtam, mindenkit egyesével. Én maga mellett nem látok senki mást, nem igaz? – Még egyszer hangosan felröhögött. A gyér fényben láttam, ahogy egy-két csepp nyál kiröppen ettől… a tettől. Nem bírtam eldönteni, hogy mitől lett hányingerem.

- De, de… Engem nem rúghat ki, nem teheti meg! Én vagyok a legjobb embere, mindenkivel interjút csináltam, főként, azokkal, akik a legnagyobb pénzt hozták! Mind a mai napig elmegyek a legeldugottabb helyekre, csakhogy megadhassa az olvasóknak azt, amit igazán akarnak! – hadartam, ahogy csak tudtam, mert láttam a szemében, hogy meg akar szakítani.

- Higgadj le! – szólt rám, de úgy tettem, mint aki meg sem hallja. Erre összehúzta a bozontos szemöldökét.

- Csináltam interjút flúgos fickókkal, olyanokkal akiknél kígyók, meg pókok vannak, rekord döntőkhöz mentem el, akikből volt, aki csigák evéséből tette meg azt. – Az élménytől kissé összerezzentem, az undor pedig kicsit az arcomra is kiült.

- Lenne egy másik része is… -Emelte fel a kövér mutatóujját, mint valami angol lord, vagy mi.

- Kérem, ne vágjon közbe! Kaptam már a cikkeimért díjakat is, sőt, az enyémeket ítélte meg az olvasóközönség a legjobbaknak! – Aztán elhallgattam.

Mondott valamit, ami arra késztetett, hogy ne folytassam. Amit közölt velem, mindent megváltoztatott. Meg kellett kérnem, hogy ismételje meg, mert azt hittem, hogy nem értem jól. Mikor újra elmondta, lassabban tette, mintha egy idiótához beszélne, de nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy a szőnyeget húzták ki a lábam alól, így muszáj volt leülnöm, nem akartam hinni neki. Nem kellett messze mennem, ugyanis mögöttem volt az egyik szék. Ahogy beleültem, egy pillanat alatt a főnök arca, a zöld növények a mögötte lévő ablakpárkányon, a szürkés ég, amelyek már igencsak esőre álltak, a bal oldali könyvespolc és a jobb oldali madarakat ábrázoló kép, amely szerintem egyáltalán nem illet bele a szoba hangulatába, mind sötétséggé változott.

Ismerető

Sziasztok!

Ezt a blogot húsvéti ajándékként a barátnőmnek csináltam, Vivnek. Ő az egésznek a főszereplője, nagyon remélem, hogy meg lesz vele elégedve :).

Itt egy kis ismertető:

Vivien, a magyar nő, kinek napjait az újságírás és az interjúk töltik ki. Egyik nap minden fenekestül felfordul körülötte, minek következtében ki kell mennie Amerikába. Nagy változás, de úgy érzi, ő egyedül képes megbirkózni a feladattal, hiszen ő egyszemélyes csapatban játszik - mindig. Barátnője, Kitti, csak ritka jó természete miatt meg mellette, ugyan is a lány szinte mindenkit elmart maga körül egyedi világszemlélete miatt. Vivien tehát egyedül, függetlenül érzi magát erősnek. Hiszi azt, hogy egy férfi csak és kizárólag hátráltatná az életét, hiszen a fiúk bénák, s egy pót-anyát keresnek. Így egy éjszakás kapcsolatokban bővelkedhető Vivien nem mondható rendben szerelem terén - s kizárólag magának köszönheti, hiszen minden amelyet maga mögött hagy nyomként az nem a szívének egy darabja, csak egy apró, sárga posztit: "jó volt, xo" A múlt nem vetkőzi le önmagát, s talán a jégkirálynőnél is fagyosabb bőrt senki nem húzza le róla.

Adam, a világsztár, kinek mindene megvan, még is érzi, hogy valami hiányzik neki. Nem tudja megnevezni, de azt hiszi, csak egy mulandó érzés. Tovább zenél, énekel, és egyre több koncertet vállal be, aminek nem nézi a következményeit.

Kitti, az amerikai lány, kinek gyermekkora valamilyen ismeretlen helyről származik. Nem tudja, hogy az mi, de hiszi, hogyha kell, az élet úgy is kitálal neki.

Még sok szerető, kik nem tudnak mit kezdeni az érzéseikkel. Sokan nyíltan játszanak, valakik kevésbé, olyanok is akadnak, akik az adott pillanat miatt szövetkeznek.

Remélem nem gondoltátok, hogy több is ki fog derülni, ugye? :P

Sziasztok!

U.i.: Kellemes Húsvéti Ünnepeket! Főként neked Viv ;D.