2. fejezet - Zombi

Sziasztok! Megvan a következő rész, remélem tetszeni fog :D! Mert ha nem, akkor... a címet fogom rátok uszítani! xD Jó olvasást! Kizzy

2. fejezet - Zombi

- Hé, hallod? Ébresztő! – paskolta meg valaki az arcomat. Próbáltam morogni, mocorogni, de nem éreztem még elég erősnek hozzá magamat.

- Biztos, hogy él még? – hallottam meg egy újabb hangot, egy nőit. Ezt szinte azonnal felismertem, Juli volt.

- Ne butáskodj! Persze, máskülönben hogyan tudna lélegezni? – Ez ugyanaz a hang volt, mint aki először szólt hozzám, Tamás. – Bár igaz, nem rég találtak egy ismeretlen lényt, amit még nem azonosítottak, de sokan azt állítják, hogy zombik voltak – mondta sejtelmesen és gonoszan. Fel tudtam volna már kelni, de érdekelt, hogy mi lesz ebből.

- Igazán? – kérdezte aggódva a titkárnő, aki – valószínűleg – a félelemtől a szája elé tette a kezét, mivel az tompábban hallatszott, mint egyébként.

- Hazudnék én valaha is, főként neked? – kérdezte ártatlanul. – Azt is beszélik, hogy egy darabig úgy néznek ki, mint akik már nem élnek, ami igaz is, mert utána felkelnek, és kimutatások alapján, az összes emberi végtagot megeszik, ha az útjukba kerül, vagy ha éhesek. Ha elfogynak, vagy egy hétig nem kapnak, akkor sem eszik meg a többi részét az embernek, mert szerintük nem finom, így hét nap után meghalnak.

Ezután nem hallottam mást, csak pár lépést, de azt tőlem távolodni. Úgy éreztem, hogy engem néznek, így elkezdtem jobban mocorogni, hogy felülhessek. Nos, ekkor nem hallottam mást… tulajdonképpen az után az éles sikoly után, amit Juli produkált, tényleg nem hallottam semmit.

Mikor elkezdtem felülni magamon éreztem egy kézfejet, miközben a karomnál fogva segít megtalálni az egyensúlyt. Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, mert a lámpa fel volt kapcsolva, én pedig nem akartam, hogy fájjon.

- Komolyan elhitte amit TE mondtál? – kérdeztem addig, amíg azon gondolkoztam, hogy felálljak-e, vagy még egy kicsit üljek a földön. Végül túlságosan koszosnak találtam, így összeszedtem magamat és felkeltem a padlóról.

- Persze, hogy elhitte – röhögte rázkódva, kezei a mellkasán voltak össze fonva.

- De… hogyhogy? – néztem leesett állal. Azt tudtam, hogy bizonyos kisugárzással mindent el lehet hitetni az emberekkel, de azt nem gondoltam volna, hogy neki van bármilyen meggyőző képessége is.

- Azért, mert hisz az ilyen baromságokban. Tudod a családjában többen is UFO keresők. De ebben az a legjobb, hogy most sikongatni fog, amint meglát téged – bökött felém. Közben egyre jobban fulladozott a nevetéstől.

- O…oké – mondtam elképedve, mellette azon gondolkodva, hogy ezután hogyan fogja őt bárki is komolyan venni?

- Na, de te jól vagy? – kérdezte –végre – normálisan, higgadtan Tamás.

- Igen, most már jobban vagyok – Ekkor ért el, hogy miért is sötétült el minden. Valószínűleg kiülhetett az arcomra, mert Tamás furcsán nézett rám.

- Mi is történt úgy különben? – méregetett.

- Kirúgtak! – ugráltam boldogan, nem is törődve azzal, hogy ez így furcsán hangzik.

- És? Ennek miért örülsz? Ez inkább rossz, nem gondolod? – Nem voltam benne biztos, de azt hiszem itt egy kicsit ingerültté változott.

- Jaj, nem, dehogyis, hiszen emiatt ki fogok menni Amerikába! Ott kaptam új állást! – mondtam, szinte már üvöltöttem boldogan.

- Gratulálok! – nyújtotta ki a kezét felém, amit elfogadtam és jó erősen vissza szorítottam.

Valahogy úgy éreztem, hogy abban a pillanatban mindenképpen meg kell nézzem újra sovány, de izmos testalkatát, furcsa színű haját, amelyet leginkább a barna és a szürke árnyalatai vettek a hatalmukba, de mégis, volt benne valami más, amire nem lehetett szavakat találni. Megfigyeltem még egyszer, részletesen hosszúkás arcát, amin egy szürke keretes, téglalap alakú szemüveg található. Nagyon fog hiányozni. Ekkor viszont megszólalt valaki a jobb oldalamról.

- Khm… - vonta magára a figyelmet a főnök. Eddig észre sem vettem, hogy ő is ott van, sőt arra sem figyeltem fel, hogy még mindig az ő irodájában vagyok. Remélem nem vette magára a ujjongásom, bár igaz, kit érdekel, hiszen megyek Amerikába! Megérte a középfokút letenni angolból! - Örülök, hogy boldog, de ideje lenne csomagolni, ugyanis a lefoglalt repülőjegyet két órán belül át kéne vennie, amin, - majd úgy is meglátja maga is, - a dátum azt mutatja, hogy egy hét múlva száll fel. Persze, kint szívesen várnak még magára, de az utazás költségét már nem állja az újság. Szóval, gratulálok, de most már menjen! – mondta, majd az ajtó felé mutatott.

- Értem, azonnal megyek. Köszönök mindent, igazán jók voltatok! – Búcsút intettem, majd elindultam futva az asztalom felé.

Hihetetlen, hogy ott kaptam állást, hogy ott fogok élni, dolgozni! Eszméletlen. De csak egy hetem van, az alatt vajon mindent meg fogok tudni csinálni? Áh, de kit érdekel? Majd megoldom őket, ha meg nem, akkor saját maga fogja megtenni. Mit fognak szólni anyáék? Ki fognak borulni? Bár valószínűbb, hogy velem fognak örülni… vagy nem? Dehogynem! Hiszen ez az a mérföldkő, amiről mindig is álmodtam és nekik is sokat áradoztam róla. Igen, végre teljesült! Hu-hú!

Kaptam egy dobozt az egyik fotósunktól, aki szintén gratulált. Az érdekes csak az volt, hogy én nem mondtam neki, de akkor, honnan tudta meg? Ó, persze… Tamás olyan, mint a Barátok Köztből Magdi anyus… Oké, ne legyünk kegyesek, még rosszabb, mint az egész Mátyás király tér!

Nem sok mindent kellett összepakolnom, csak azokat a dolgokat, amiket még én vittem oda. Tollak, tűzőgépek, egy-két nagyon kicsi növény és néhány fénykép a családról és azokról a helyekről, ahova el akarok jutni – vagyis a legtöbbre már csak akartam, - azért, hogy ne érezzem úgy magamat, mintha börtönbe zártak volna. Természetesen ezeken kívül volt még egy nagyon fontos dolog, amit soha nem hagynék ott, és nem adnék oda senkinek. Egy régi, de nekem mindennél kedvesebb plüssmackó. Még gyerekként kaptam. Maga a medve fehér és rajta van egy póló, amire rányomtatta még anya az egyik családi fotónkat. Ő mégis csak jobb, mint egy képkeret, nem igaz?

Már a pakolás végén jártam, mikor hallottam, hogy valaki hívta a liftet, ami ideért. Gyorsan még a dobozba tettem azt, ami éppen a kezemben volt, egy kék, kis jegyzetfüzetet és azt a fatáblát, amire a fontos telefonszámokat szurkáltam fel. Mivel nem volt nagy, így kényelmesen elfért benne. A liftbe magába záródása előtt beértem. Örültem magamnak, hogy nem csíptem be semmimet és nem kellett minimum még öt percet várnom arra, hogy nekem is megérkezzen ez a bádogszállító, ebben a kemény három emeletes épületben. Nem figyeltem, hogy kik vannak körülöttem, nagyon nem is izgatott, hiszen már csak egy órám és negyvenöt percem maradt átvenni a jegyeket! Végül akaratom ellenére jöttem rá, hogy ki tartózkodik a liftben…

- Á! Tűnj el innen, nem hallod! Engem ugyan nem falsz fel! Még is mit képzelsz? Hogy csak úgy harc nélkül megadom magamat, ugye? – Juli hátrébb lépett, de kezeivel csapkodni kezdte a karomat, jobban mondva legtöbbször csak legyezte, mivel elérni nagyon nem mert.

- Elnézést? Minden rendben van? – kérdezte az egyik szerkesztő, miközben próbálta valahogy erőszak nélkül elérni, hogy ne kavarja a szelet a kezeivel.

- Nem! Semmi sincs rendben! Viv átalakult egy zombivá és ezt maguk észre sem veszik! Nézzék meg, most sápadtabb, mint máskor, és furcsán is viselkedik! – Ez volt az a pont, ahol már nem bírta tovább és sírni kezdett, miközben a szerkesztő urat, aki olyan idős is lehetett volna, mint Juli apja, maga elé húzta. Húszévesen szerintem nem kéne ilyenek miatt a karrierjét derékba törnie… - És ezt nem csak kitaláltam, ezt Tamás is megerősítheti! Ő mondta nekem!

- Tamás? Mármint melyik? – kérdezte egy harminc éves, barna hajú nő. – Az, aki a katasztrófákról ír? Vagy az, aki a világítást intézi a fotósoknál?

- Az első, a munkatársam! – üvöltötte a titkárnő, és közben előhalászta a rózsaszín ruhája alá esett kereszt nyakláncot és felém mutatta. Erre már nem tudtam semmilyen fejet vágni, mert a vicces, a ledöbbent még ment volna, de… volt valami, amit pedig nem lehet sehogy ábrázolni és leírni sem…

- Szóval az a hülyegyerek? Komolyan veszi annak az embernek minden szavát? Szerelmes belé? – kérdezte kissé gúnyosan.

- Nem, de tény, hogy az ember által ismert életformákon kívül is vannak még mások! – Szerencsére abbahagyta a legyezésem, és inkább a nő felé fordult. Elkezdett vele vitatkozni.

Nem kellett tovább hallgassam, ugyanis megérkeztünk a földszintre és én egyenes neki indultam a főbejáratnak. Mivel még bőven munkaidő volt, nem torlaszolta el senki, nem mentem bele senkibe, így minden épségben benne maradt a dobozban. Megkerestem a Chevy-met, majd a Feri-hegyi repülőtér felé vettem az irányt. Megnéztem az órát, ami tizenegyet mutatott, tehát van még másfél órám… Éljen! Megyek Amerikába!

Adam Lambert szemszöge

Éppen hajnali két óra volt. Ezt onnan tudom, hogy az arcomat majd hogy nem belenyomták, mert eléggé elvadult a buli. Nem sajnáltam, örültem, hogy mind jól szórakozunk. Igaz, valószínűleg ki leszünk ütve egész nap, sőt, nem mindenre fogunk emlékezni, de kit érdekel? Régen lazítottunk ilyen jól! Nekem csak az volt a gondom, hogy kezdett kimenni belőlem az alkohol, így éreztem azt, amit egész éjszaka próbáltam elkerülni… a fejfájást. Francba! És már sör sincs! Ez komolyan azt jelentené, hogy vége a bulinak? Ó, ne már! Isaac úgyis hozott fel egy csomó macát, akik engem úgy sem szórakoztatnak, úgyhogy le kéne az egyiket küldeni az éjjel-nappaliba, hozzanak még piát. Az összeset végig kérdeztem, egy szőke, nagyon nagy szilikon mellűt már majdnem rávettem, de ekkor közbeszólt kedves dobosom.

- Te, figyelj, mit csinálsz? – kérdezte, miközben egy félig üres sörös üveggel bökdöste meg a hátamat.

- Megpróbálom rászedni valamelyik lányt, hogy hozzon még valami alkoholos italt – válaszoltam nyugodtan.

- Miért, a hűtőben nincs már?

- Ha lenne, akkor most szerinted kérném őket? – válaszoltam kérdéssel.

- Jól van, na! De akkor se őket ugráltasd, ha kell menj el magad! – szólt rám.

- Mert? Úgysem vennéd észre ha eltűnne az egyik, és ki tudja, lehet, hogy megmentem attól, hogy felgyulladjon a szilikon melle az egyiknek, mint például ennek a kis…csajnak is. – Tartottam egy kis szünetet, mert nem akartam az igazi véleményemet kimondani róla.

- Te hülye vagy… a szilikon nem gyullad ki!

- Akkor az a durván meghosszabbított haja! Bánom is én, csak menjen már!

- De nem fog! – tagolta a szavakat. Sóhajtottam egyet, mintegy jelezve, hogy rendben, nem vitatkozom.

- Akkor én haza mentem.

- Rendben, helló! – köszönt el haveriasan, majd visszament azzal a tíz lánnyal táncolni, akiket ő vitt fel magához.

Meglepetésemre az ajtóban nem egyedül álltam, hanem Tommy is ott volt. Ő is indult haza, amit én csak remélni tudtam, hogy nem miattam teszi. Lementünk a földszintre a lépcsőkön, ugyanis nem volt más lehetőségünk. Sajnos… Egyáltalán nem volt kedvem ilyen fölösleges mozdulatokat tenni, és mégis rákényszerítettek. Ez nem fair! Az utcán a taxira várva beszélgetni kezdtem Tommy-val.

- Figyelj, ugye nem miattam jöttél el a buliról? – kérdeztem kissé tartva attól, hogy én szúrtam el a napját.

- Nem, már előtted is elakartam menni, csak gondoltam, ha már te is jössz, akkor megvárlak – mondta, miközben az utat kémlelte fényszórók után.

- Értem. De biztos?

- Persze, de miért érdekel ez ennyire? – kérdezte felém fordulva és kissé furcsállva.

- Mert. Nem tudom. – Igazából csak aggódtam, hogy ezt is munkának tekinti. Épp elég, hogy folyton lekapom a színpadon, nem akarom, hogy úgy tekintse, mindenhol mellettem kell állnia.

- Rendben – rándította meg a vállát, ezzel lezárva az ügyet. Érdekes volt, hogy egyáltalán nem tűnt részegnek, pedig ha valaki, ő biztosan nem bírta az alkoholt.

Mindegy, nem foglalkoztam vele. Végül is, az ő dolga, nem az enyém… Ó, basszus, akkor is érdekel, és ha már úgy is olyanok vagyunk, mint a testvérek, nem teljesen más a helyzet?

- Amúgy, hogyhogy nem vagy még kiütve? – kérdeztem, mintegy félvállról.

- Tessék? – fordult felém.

- Hogyhogy nem vagy kiütve? – ismételtem meg kicsit hangosabban.

- Nem voltak ezek olyan erősek, melletted, amikor sokszor van valami parti, megtanultam bírni őket – mosolygott felém, majd alaposabban megnézte az újabb távoli fényszórókat. Mivel hamar elvette a szemét róla, úgy tűnt, hogy még mindig nem érkezett meg.

- Értem – motyogtam, majd én is az útra pillantottam az övét követve.

- Na, és? – kérdezte. – Van valami holnap? Vagyis inkább már ma? – tette hozzá kicsit elgondolkodva.

- Mi lenne? Csak a szokásos, de nektek egyik helyen sem kell ott lennetek – mondtam, talán kissé nagyképűen.

- Nem kell menőzni – röhögte el magát. – Végül is, nem engem fognak szétszedni a múltkori színpadi jelenet miatt.

- Még! – vágtam rá. – Csak még! Teszek róla, hogy megtaláljanak! – nevettem vele én is.

Mondjuk nem is igazán értem, hogy mit vannak az emberek úgy kiakadva néhány egyszerű kis mozdulattól. Most pedig még nem is szokványos volt, hanem egy testvéri ölelés. Komolyan mondom, Kris is durvábban kapott le hátulról, mint én Tommy-t… Részvétem az emberek felfogó képességének.

Pár perc múlva már az autóban ültem, Tommy jobb oldalán. Az ablakon kifelé kémleltem a tájat, miközben arra gondoltam, hogy… lényegében semmire nem gondoltam. Vártam, hogy megálljunk, hogy tudjam, lefeküdhetek. Kifárasztott a nap, a buli, a holnapi napra való felkészülés, egyszerűen minden. Nem is értem, hogyan bírtam ideáig. Aztán persze volt egy olyan dolog, amit gondolkodás és keserves próbálkozás nélkül is észben tartottam. Az az iszonyatos fejfájás! Nem volt olyan ideg a fejemben, ami nem lüktetett volna. Azt tudnám, hogy mi a franctól? Mi volt azokban a piákban? Miért nem lehetett az egyikben fejfájás elleni gyógyszer?! Ó, bár megint Hollandiában lehetnénk, ott még füvet is tehettünk volna beléjük… Mondjuk, akkor nem is lett volna ilyen unalmas ez a parti! Ettől mosoly keletkezett az arcomon, sőt, egy kissé fel is röhögtem. Ezt elképzelni is nehéz, de amennyit lehet, azon fulladozni kell! Az eddigi hülyeségek alapján meg főként!

De a francba is, muszáj foglalkozzak az interjúimmal! Szerencse, hogy az egyik riportert le tudtam arról a szadizmusáról beszéljem, hogy reggel, sőt! Inkább hajnali hatkor nekem beállítson és minden eddigi munkámról beszéljünk. Én akkor még nem vagyok ébren, ezt vele is letisztáztam.

Már majdnem elértünk a lakásomhoz, amikor a taxi mögött kék és piros fények gyúltak fel.

Vivien szemszöge

Nagyon izgatott voltam, alig bírtam magammal. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban sikeresen előre tudnék jutni, de nem akartam tolakodni, előttem már úgy is csak egyetlen egy öregasszony állt. Emellett nem álltam időszűkében sem, több mint fél órám volt még. Közben végig figyeltem mindent a repülőtéren. Fejbe véstem a szürke falakat, a ragyogó ablakokat, amelyen a napfény kedve szerint járhatott át. Mindent megjegyeztem, még azokat a kis növényeket is, amelyek elvoltak dugva egy-egy sarokban. Nem nagyon tudtam, hogy minek, de jól esett nézni őket, és legalább nem fogok eltévedni, mikor újra megjelenek. Az előttem álló emberek többségét is megfigyeltem. Volt egy nagyon magas férfi, eléggé kilógott a sorból, legalább egy fejjel, de izomzatból sem volt rajta kevés, ami miatt nem is nagyon csodálkoztam, mikor egy-két cicanadrágban járó lány elhűlve nézte őt, amikor pedig rájuk mosolygott meg majdhogynem elájultak. Igazából vicces volt az elején, viszont a végére kezdtem úgy érezni magamat, mintha egy idegen bolygón lennék.

De nem csak ő volt az egyetlen olyan, aki megmaradt bennem. Miután megérkeztem a mellettem álló sorban volt egy fekete hajú lány. Körülbelül velem egy idős lehetett, de nem nézett ki annyinak, maximum tizennyolcnak. Egy ideig semmit nem csinált, végig a körmeit nézegette és felszisszent, ha kissé úgy érezte, hogy az egyik ráragasztott körömdísz megmozdult. Aztán jött a hidegzuhany. Megcsörgött a mobilja, amim jó hangosan elkezdett énekelni SP. Ez még nem is zavart volna, sőt egy ideig nem is figyeltem fel, hogy mit beszél, csak aztán a vonal túlsó felén felbosszantotta valaki, így mindenki halhatta kedves kis hangját, ami rosszabb volt, mintha egy macskát nyúztak volna. Az emberek nem szóltak neki, igaz, hogy próbálták halkítani, de senkinek sem sikerült. A mögöttem álló huszonéves nő kínjában beszélgetni kezdett velem, ami ellen nekem sem volt semmi kifogásom, nyugodtan! Annyival kevesebbet hallunk. Ez így ment legalább fél óráig. Közben kitudódott, hogy ez a finom hölgy faluról jött, hogy van pár testvére, név szerint: Józsi, Laci, Zsótika, Katinka, Irén, meg még mondott pár embert, de nekik inkább jelzők voltak azok, mint sem rendes. Szóval, mint már említettem ez a nagyon finom nőről megtudhattuk továbbá, hogy mi volt a foglalkozása – furcsa mód nem igazán fázott meg életében, pedig kemény kinti melója volt! -, és azóta, hogyan palizott be egy pasit, aki dúsgazdag és az egyik Hilton szállodát vezeti. Ezután szerencsére megkapta a jegyeit, amivel boldogan ment el végre vissza a bejárathoz. Ez körülbelül öt percébe telt, de még így is tisztán hallottuk. Az a nő, akivel beszélgettem megkönnyebbülten megköszönte, hogy segítettem neki átvészelni ezt az időt. Én is boldogan megmondtam, hogy nekem is jól esett.

Utánuk nem volt több érdekes ember, csak látszatra volt néhány, de ők nem csináltak semmi kivetnivalót. Az előttem álló öreghölgynek kellett néha szólni, hogy a sor előrébb ment, de vele sem volt semmi különös. Még őt néztem meg jobban, mert mást nem igazán láttam. Pont azt figyeltem, hogy mennyire hazai mama. Látszik, hogy világéletében sokat dolgozott, hogy jó pár gyereket felnevelt, emellett pedig élte a saját életét is. Rajta volt a magyar kendő, gondosan átkötve a fején, amiből alig látszódott ki a haja és az arca. Kissé görbe hátú volt, egy bottal járt. Aztán eljutott a tudatomig. Mint egy villámcsapás úgy csapott belém. Ez az öreg néni éppen tíz perce kéri a jegyét, amiből alig ért valamit, hogy mit kell mondania, mit kell kitöltenie. Ez nem lenne akkora gond, csakhogy nekem öt percem maradt, hogy ingyen tudjam igényelni a jegyemet! Már csak négy!