Sziasztok! Először is mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket! Meghoztam az első fejezetet, vagyis Viv ajándékénak első részletét :D. Remélem mindenkinek tetszeni fog! :D Jó olvasást! Kizzy
Első fejezet
Álom, valóság, minden
Hajnalban ébredtem, egy meg nem szűnő szuszogásra. Amikor már úgy éreztem, hogy nem ragad vissza az ágy, felnéztem, hogy megpillantsam a zaj forrását. Egy pasi volt. A felsőteste kilátszott a takaró alól, ami meztelen volt. Elég szexi, nem csodálkoztam, hogy tegnap vele jöttem. Pedig tényleg ritka jó volt a felhozatal, de valahogy csak benne láttam elég nagy érettséget ahhoz, hogy megérdemeljen. Végül is, jól döntöttem. Egy igazi úriember volt, taxit hívott, ahol ő nyitotta ki az ajtót nekem, majd ő is segített ki. Végül egy rettentően finom, édes bort, nevén szólva Tokajit ittunk meg. Valószínűleg nem két fillérért vette, de ezzel nekem még inkább hízelgett, ami nagyon tetszett.
Még egy kicsit csodáltam az izmos felsőtestét, néztem ahogyan szuszog, közben hálát adtam az égnek, hogy nem horkol, majd körbenéztem. Semerre sem láttam órát, így kikeltem az ágyból. Amennyire emlékeztem, nem lépkedhettem túl nagyokat, mert a szépen helyén lévő székeket kissé elmozdítottuk, felborítottuk. Nehezen kibukdácsoltam a konyhában, ahol bátran felkapcsolhattam a villanyt, ott már nem világított be a hálószobába. Egy faliórát találtam a bejárattal szemben, ami egy órát mutatott. Nem bántam, hogy megébredtem, mert így legalább volt időm átgondolni, hogy mit is írjak neki. Megkerestem a táskámat az előszobában, ahol még volt egy kis gyér fény a konyhából áradva. Magamhoz vettem, majd a reggeliző asztalon kivettem belőle a kis sárga céduláimat, majd egy kis kék tollat mellé. A tetejét leszedtem, ezután az asztalon kopogtattam kicsit. Végül a sablon szövegnél maradtam, nem akartam túl bonyolítani, csak hamar letudni, így rákanyarintottam: „Köszi mindent, jó volt. Puszi”.
Miután leírtam kissé ültem, csak úgy, magamban. Azon gondolkodtam, hogy még mennyi ideig folytathatom ezt az életben. Mikor fognak az pasik fellázadni az ellen, hogy velem nem érdemes kikezdeni. Bár igaz, legtöbben inkább hálásak, hogy nem nekik kellett ott hagyni. Emlékszem, hogy volt egyszer egy pasi, aki hamarább kelt fel, mint én, és elkezdett felébreszteni, hogy mennem kéne, mert neki csak ennyi volt. Én meg a szemébe röhögtem, miközben próbáltam nem leejteni magamról a takarót, hogy komolyan gondolta-e, hogy nekem többről van szó, mikor az első alkalomkor lefeküdtem vele? Akkor csak bárgyún elmosolyodott, majd még beszélgettünk egy kicsit. Vicces volt, főként, hogy megegyeztünk, miután elmegyek, mind ketten kitöröljük a másik számát. Az ajtóban egymás előtt tettük meg ezt. Nevetséges volt, de nem zavart. Kellemes emlék lett belőle. De, ez sem feledteti el velem, hogy huszonegy évesen a komoly kapcsolatomat egy kezemen, míg az egy éjszakázásokhoz a lábaim is kevesek lettek volna. Persze, mit várhattam egy olyan kis várostól, mint Tatabánya? Mindig is tudtam, hogy itt sehol nem lehet normális embert sem találni, nem hogy egy érett, jó, elszánt férfit, aki nekem is bejön.
Miután elhelyeztem a kis posztot a párnáján, gyorsan felöltöztem. Szerencsére nem ébredt fel, pedig igazán úgy nézett ki, mint akit hajszálnyi választ el a valóságtól. Halkan mentem ki az éjszakába, majd felhívtam az egyetlen egy taxis céget, akik még ilyen későn is képesek kiküldeni egy-egy emberüket. Eléggé szadisták, de hát, ezt is kell valakinek és nekem meg jól jött. Hamar kijöttek, így korán hazajutottam, az én saját kis garzonlakásomba. Fél kettőkor már az ágyamban voltam, s ott vártam, hogy jöjjön álom a szememre.
Később gyönyörű napra ébredtem, akkor már reggel. Valahogy, az ébresztő előtt sikerült felkelnem, csak a napsugarakra, meg a beszűrődő madárcsicsergésekre. Ez általában inkább zavart, de most tetszett. Úgy éreztem magamat, mintha legalább tíz órát aludtam volna, pedig jó, ha csak hajnali kettőkor sikerült elálmosodjak. Most még a szobám színei is élénkebbek voltak. Sokkal gyönyörűbb volt a világos fapadló, amin meg-megcsillant a szemközti padlótól plafonig ablakon keresztül beengedett napfény. Szebben csillogott a nagy tükör, mely mellett egy fa íróasztal, egy tört fehér, forgó fotel és egy kicsit távolabbra egy könyves szekrény foglalt helyet. Megnéztem az ágyat mindkét oldalról szegélyező világos fa éjjeli polcokat, hogy melyiken hagytam a fekete, bőr noteszomat. Kissé meglepődtem, mikor pont ott találtam, amelyik oldalon feküdtem. Rendszerint az éjszaka alatt teljesen ellentétes irányban kelek fel. Elmosolyodtam és boldogan gondoltam arra, hogy igen, ez már csak egy ilyen nap lesz! Gyorsan elvettem onnan, majd átnéztem. Nem volt semmi fontosabb, sőt, a legelső interjú is csak délután egy órakor várt rám. Furcsa, úgy emlékeztem, hogy egy órán belül lesz az első… De így legalább van időm elmenni vásárolni. Már úgy is kellett egy-két új ruha, végre megvehetem őket. Ha szerencsém van, akkor megint az a nyáladzós fiú fog a kasszánál lenni, akkor pedig megint kedvezményesen vásárolok. Gyorsan felöltöztem. Az idő, a kedvem, egyszóval minden kedvezett a jó öltözék kiválasztásához. Bár először még vacilláltam egy hosszú, szolid fehér dressz és egy combközépig érő, vörös között, amiből végül az utóbbit választottam, egy hozzá illő kalappal együtt. Boldogan indultam neki az útnak, mindenki rám mosolygott míg mentem a kedvenc ruhaboltomba. Bölcs döntés volt a kalap, ugyanis anélkül semmit nem láttam volna. Így is fel kellett vegyem a napszemüvegemet, ha nem akartam orra bukni. Épségben megérkeztem a célhelyre. Semmi nem zavarta volna meg a boldogságom, kivétel a közelben lévő építkezés, de azok sem voltak elég hangosak ahhoz, hogy rosszul érezzem magamat. Amint beléptem az üzlet ajtaján, máris elém került az a fiú, aki azt hiszi, hogy bejöhet nekem. Nem igazán értettem, hogy miért éppen engem nézett ki magának, de igazán hízelgő volt. Sajnos nekem nem igazán a vörös hajú, szeplős, szemüveges fiúk voltak a típusaim. Egyáltalán nem. Általában a többség nem éppen a társadalom csúcsán szerepeltek. Persze akadtak kivételek, de a legtöbbnek egy kevés önbizalma sem akadt. Mint ahogy ennek a srácnak sem, ő ehelyett próbált minél kedvesebb lenni velem és amikor csak tudott megengedte, hogy az összes akciót beváltsam. Igazából mindig volt ennek a márkának valamilyen kuponos lehetősége, de legtöbbször otthon hagytam, ha egyáltalán észrevettem őket a divatújságokban. Így neki nem volt más választása, mint azt felhasználni, amit a pulton hagytak neki, mintegy figyelem felkeltésként a vevőknek, hogy „Hahó, ilyen is van ám, és igen csak megszívtátok, hogy nem vettétek még észre!”.
- Szia, John! – köszöntem kedvesen. Rögtön felcsillant a szemében a remény fénye. Az enyémben is, de csak azért, hogy ne kezdjen rá megint az elcsépelt csajozós dumájára, amire én már százszor elmondtam, hogy nem igazán vagyunk egy súlycsoportban.
- Üdv! – közeledett felém vidáman. Már kezdtem magamban sóhajtozni, hogy nem fogom megúszni, és, ha megint elküldöm, akkor következő alkalomkor veszi nekem a csokoládét, meg a csokrot. – Segíthetek valamiben?
- Öhm… Persze – válaszoltam meglepetten, de nem is bántam, amint észrevettem, hogy több új kollekció is érkezett. - Az összes ruhából a méretemben el tudnád intézni? – kérdeztem mosolyogva.
- Rögtön! – Alighogy kimondta, már száguldott is feléjük. Az én piros, lekerített magas sarkúmban igencsak nehéz lett volna ezt megtenni.
A próbafülkében semmi gond nem akadt, sőt, kivételesen a legnagyobbat kaptam meg, így még a ruhák is elfértek és én is le tudtam ülni. Kényelmesen mindet felpróbáltam, volt amelyiket alig tudtam levenni, olyan csodásan állt, emellett pedig nagyon jó volt az anyaga és még a szabása, a mintája is nagyon tetszett. Egyszerűen tökéletes volt. Hamarosan végeztem, majd mentem megvenni a kiválasztottakat. Néha a mellettünk lévő fúrógép túl hangos volt, így nem mindig hallottuk egymást Johnnal. Még vetett rám pár reménykedő, szerelmes pillantást, de megpróbáltam inkább csak a csomagjaimra koncentrálni.
Mikor kiléptem, rögtön, még a napsütés előtt fel kellett vennem a napszemüvegemet. Pedig nem akartam, de az építkezés hatalmas port kavart, könnyezett a szemem. Egyre hangosabb volt a zörej, már a fejem is megfájdult. Hirtelen minden elhomályosodott, majd…
… felébredtem a szobámban. Nehezen, fáradtan, gyűrötten néztem körbe. Hirtelen nem értettem, hogyan kerültem haza, végül ráeszméltem. Álmodtam. Aztán figyeltem fel csak arra, hogy még mindig hallom a „fúrógépet”, ugyanis az ébresztőórám volt, ami valamiért nem azzal keltett, megint, mint amire beállítottam. Kitapogattam a kikapcsoló gombját, majd gyorsan megnyomtam. Közben felfigyeltem egy különös illatra, amire csak egy helyről emlékeztem, annak a pasinak a testéről, akitől a hajnalban jöttem el, így őt nem álmodhattam. Főként, hogy ez az… illat eléggé olcsó szagú volt, már csak a bűzt véve. De azért ez az egy dolog vigasztalt a fáradságomban, legalább a tegnap esti jó móka megvolt. Nem volt kedvem a munkához, de muszáj volt megnéznem, mik az aznapi feladataim. Durcásan vettem észre, hogy már eleve késésben vagyok, így kicsit káromkodva és kapkodva készülődtem el. Meg sem néztem, hogy mit vettem fel pontosan, igazából csak azt láttam, hogy valami újabb féle, ami eléggé szép volt. Sajnos, amint kiléptem, rögtön megbántam, mert az időjárás napsütés helyett, csak komor fellegekből állt. Útközben bevertem a lábamat és a fejemet is, de ezek egyáltalán nem zavartak ahhoz képest, hogy mit fogok kapni a főnökömtől, ha ezt az interjút elszúrom.
Mikor már, mint egy őrült mentem az autómmal a kijelölt budapesti kávézó felé, megszólalt a telefonom. A kijelzőn munkatársnőm, a szerkesztőség titkárnőjének neve villogott, Julié. Izgatottan vettem fel, azt hittem, már elment az én emberem. Fel tudtam venni, minden rendőri következmény nélkül, mivel sikerült elkapnom talán a város legnagyobb dugóját. Így jár az, aki nem ott él, és nem tudja a rövidített utakat? Ez nem volt túl jó hír, de akkor talán az a műsorvezető is elkaphatta ezt, így ki tudja? Lehet, hogy én érek oda előbb.
- Szia, mondd gyorsan! – szóltam bele, talán kissé hangosabban is, mint kellett volna.
- Szia! Ott vagy már az interjún? – kérdezte nyugodtan, azon a vékony, szinte már cincogós hangján.
- Nem miért? – egyre jobban pörögtem, nem bírtam kivárni, mit akarhat, lehet, hogy mégiscsak elkéstem?
- Akkor már nem is kell. A főnök hívat, úgyhogy gyere, vagy különben… Tudod, itt megint abbahagyta a mondatot – érezni lehetett a gúnyt a hangjában, afelé, hogy mennyire unja már az egészet, amit a főszerkesztő csinál. Mit ne mondjak, meg tudom érteni, folyton ugyanazokat a vicceket, a hasonló monológokat hallgatni… Nem éppen kellemes.
- De hogy érted? Miért hívat? – nagyon ideges lettem. Nem, nem akarhat kirúgni, nem rúghat ki! Különben nagyon nagyot bukna, nélkülem sok minden nem jött volna létre, amik viszont nagyon is fontosak!
- Nem tudom… - Nem tetszett a válasz, megpróbáltam jobb belátásra bírni.
- Mi az, hogy nem tudod? Te vagy a közvetlen embere, neked már mindent ki kellett volna rajta ismerned! Vagy annyit azért meg tudsz mondani, hogy ki akar-e rúgni, vagy sem?
- Bocs, mennem kell, szia! Legyél ott időben! – mondta, mint aki meg sem hallotta volna az előző kis beszédemet.
- Hé… Hallod! Ne tedd le! – Ezt már nem hallhatta, ekkorra már rég csak az ismétlődő pittyegés maradt nekem. – Francba! – Ahogy kimondtam, azzal a lendülettel dobtam a mellettem lévő ülésre a mobilomat.
Nem akartam elhinni, hogy képes ezt megtenni velem, én vagyok a legjobb embere! Ha megteszi, akkor… nem is tudom, hogy mihez kezdenék. Mondjuk, vannak olyan jó képességeim, hogy könnyedén elhelyezkedhessek máshol, például a Cosmopolitennél, de akkor sem megy ilyen könnyen, főleg ha még csak ajánló levelet sem fog adni. Amikor megérkeztem, a parkolás nehezen ment, szinte a tudatalattim jelzése volt ez, hogy ne akarjak bemenni. De ha nem mennék be, és most is azt tervezi, hogy kirúg, akkor teljesen mindegy, hogy munka kerülés miatt, vagy teljesen más miatt, nem de?
Mikor sikerült kiszállnom, remegtem. Azt hittem, hogy a slusszkulccsal felhorzsolom a piros festéket, de szerencsére épen megúszta a kis Chevym. Végül elértem az irodát, amely pont a Glamour felirat fölött található és az én íróasztalommal szemben. Sóhajtottam egy mélyet, majd bekopogtam. Egy mély férfi hang szólalt meg, hogy bemehetek. Beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam, ezt még egyszer megismételtem, majd a fejemben a mentő szövegemmel együtt mentem át az ajtó túlsó végére. Először a fekete foteleket láttam meg, amelyek a szoba nagy részét foglalták el. Volt az íróasztal előtt, sőt az ajtó két oldalán is, ugyanolyan stílusúakat lehetett látni. Utána láttam meg a sötét íróasztalt, amely mögött ült az a férfi, aki jelen pillanatban az életemet készült tönkretenni. A főnök arca nem volt túl biztató, amiatt még inkább pánikolni kezdtem és hirtelen hiányozni kezdett az, hogy csak egyszerűen egy iskolai dolgozat miatt aggódjak. Azt még valamikor ki tudtam javítani, de… lényegében nincs, olyan, hogy hihetetlen vagy lehetetlen, de nem minden egyszerű, mint ahogy egy új munkahelyet keresni sem az.
Megvizsgáltam a férfit. Hihetetlen, hogy még nem halt bele a sok zsíros gyorskajába. Nagyobb volt maga az egész ember, mint a fotel az asztalával együtt. Az egész pasi izzadt volt, az inge átlátszódott a sok… testnedvtől. Hirtelen, nem is tudom miért, nem zavart volna, hogyha örökre el kellett volna hagynom azt az embert. Tényleg… nem értem…
- Szóval – törte meg a csendet. Ettől az erőfeszítéstől is a zsíros haja fellibbent. Igen, örömmel elmentem volna abban a pillanatban. Sajnáltam, újfent a titkárnőjét. Ezzel az emberrel szembesülni minden nap? Minden órában? Már rég felmondtam volna, vagy hozzá vágtam volna egy tisztálkodó szettet. – Hallotta már, hogy hamarosan leépítések veszik a kezdetét?
- Nem – Alig bírtam ki nevetés nélkül. Megpróbált kikászálódni a fotelból, de nem sikerült neki, így feladta. Ebbe a kis mozdulatba is a széke megreccsent, és ahogy hallottam a padló is, egyaránt. Ebben a pillanatban túl jó szórakozás volt ez ahhoz, hogy aggódjak, pedig tudom, hogy egy kissé komolyabb a helyzet, mint sem ilyen viselkedés. De nem tehettem róla… Ez az ember eléggé tönkre vágta magát ahhoz, hogy mindenki ki röhögje őt. Fogadni mernék, hogyha kinéznék Tamás megint fetrengene, de ezt inkább nem kockáztatom meg.
- Az egyik nagyobb központja a Glamournak csődbe ment, ami természetesen kihat az egész vállalkozásra. Így mindenhol elbocsátások, fizetéscsökkentések és bezárások várhatók. Főként az olyan kis helyeken, mint itt, Magyarország. Gondolj csak bele, most mindenkit egyenként kell magamhoz behívjak azért, hogy elmondjam nekik, mehetnek az utcára. – Az arcán gúnyos mosoly jelent meg. Nagyot nyeltem, hiába akartam miatta itt hagyni mindent, mégis csak, nekem ez az életem, és nem más. Ebben vagyok jó! Újra elöntött a félelem, amitől szédelegni kezdtem. Ha így halad ez tovább, biztos, hogy rosszul leszek.
- Vagyis? Ez, hogyan hat ki rám? – kérdeztem, de csak halkan. Nem akartam, hogy meghallhassa a hangomban a kétségbeesést.
- Nos, mint mondtam, mindenkit egyesével. Én maga mellett nem látok senki mást, nem igaz? – Még egyszer hangosan felröhögött. A gyér fényben láttam, ahogy egy-két csepp nyál kiröppen ettől… a tettől. Nem bírtam eldönteni, hogy mitől lett hányingerem.
- De, de… Engem nem rúghat ki, nem teheti meg! Én vagyok a legjobb embere, mindenkivel interjút csináltam, főként, azokkal, akik a legnagyobb pénzt hozták! Mind a mai napig elmegyek a legeldugottabb helyekre, csakhogy megadhassa az olvasóknak azt, amit igazán akarnak! – hadartam, ahogy csak tudtam, mert láttam a szemében, hogy meg akar szakítani.
- Higgadj le! – szólt rám, de úgy tettem, mint aki meg sem hallja. Erre összehúzta a bozontos szemöldökét.
- Csináltam interjút flúgos fickókkal, olyanokkal akiknél kígyók, meg pókok vannak, rekord döntőkhöz mentem el, akikből volt, aki csigák evéséből tette meg azt. – Az élménytől kissé összerezzentem, az undor pedig kicsit az arcomra is kiült.
- Lenne egy másik része is… -Emelte fel a kövér mutatóujját, mint valami angol lord, vagy mi.
- Kérem, ne vágjon közbe! Kaptam már a cikkeimért díjakat is, sőt, az enyémeket ítélte meg az olvasóközönség a legjobbaknak! – Aztán elhallgattam.
Mondott valamit, ami arra késztetett, hogy ne folytassam. Amit közölt velem, mindent megváltoztatott. Meg kellett kérnem, hogy ismételje meg, mert azt hittem, hogy nem értem jól. Mikor újra elmondta, lassabban tette, mintha egy idiótához beszélne, de nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy a szőnyeget húzták ki a lábam alól, így muszáj volt leülnöm, nem akartam hinni neki. Nem kellett messze mennem, ugyanis mögöttem volt az egyik szék. Ahogy beleültem, egy pillanat alatt a főnök arca, a zöld növények a mögötte lévő ablakpárkányon, a szürkés ég, amelyek már igencsak esőre álltak, a bal oldali könyvespolc és a jobb oldali madarakat ábrázoló kép, amely szerintem egyáltalán nem illet bele a szoba hangulatába, mind sötétséggé változott.
